mindazzal, ami jelenleg a COVID-19-rel történik, ennek a beszélgetésnek a szavai, amelyek megosztanak néhány egyetemes sajnálatot, hogy a haldokló betegek sok megfontolást adnak nekünk arról, hogyan kellene néznünk a dolgokat. Ez az egyik kedvenc előadóm, Dieter F. Uchtdorf beszéde, melynek címe: “Megbánások és állásfoglalások”, és itt van egy részlet:
“amikor fiatalok vagyunk, úgy tűnik, örökké fogunk élni. Úgy gondoljuk, hogy a napfelkelték határtalan kínálata vár a horizonton túlra, és a jövő úgy néz ki számunkra, mint egy szakadatlan út, amely végtelenül húzódik előttünk. Azonban minél idősebbek leszünk, annál inkább hajlamosak vagyunk visszanézni és csodálkozni azon, hogy ez az út valójában milyen rövid. Kíváncsi vagyunk, hogyan telhettek el az évek ilyen gyorsan. És elkezdünk gondolkodni a döntéseinkről és azokról a dolgokról, amelyeket tettünk. A folyamat során sok édes pillanatra emlékezünk, amelyek meleget adnak a lelkünknek és örömet a szívünknek. De emlékezünk a megbánásokra is—azokra a dolgokra, amelyeket szeretnénk, ha visszamehetnénk és megváltoztathatnánk.
egy nővér, aki a halálos betegeket gondozza, azt mondja, hogy gyakran feltett egy egyszerű kérdést a betegeitől, amikor felkészültek arra, hogy elhagyják ezt az életet. “Megbántál valamit?”megkérdezte volna.
talán a legáltalánosabb megbánás, amelyet a haldokló betegek kifejeztek, az volt, hogy azt kívánták, bárcsak több időt töltöttek volna azokkal az emberekkel, akiket szeretnek. Nem igaz, hogy gyakran annyira elfoglaltak vagyunk? Szomorúan kell mondanom, hogy elfoglaltságunkat még a becsület jelvényeként is viseljük, mintha az elfoglaltság önmagában a felsőbbrendű élet eredménye vagy jele lenne. Az? Ha nem adjuk meg a legjobb személyes énünket és osztatlan időnket azoknak, akik valóban fontosak számunkra, egy nap meg fogjuk bánni. Határozzuk el, hogy kedveljük azokat, akiket szeretünk, ha tartalmas időt töltünk velük, együtt csinálunk dolgokat, és szép emlékeket ápolunk.
egy másik sajnálat, amit az emberek kifejeztek, az volt, hogy nem váltak azzá a személyré, akiről úgy érezték, hogy lehetnének. Amikor visszanéztek az életükre, rájöttek, hogy soha nem éltek a lehetőségeikkel,hogy túl sok dal maradt ének nélkül.
némiképp meglepő lehet azoknak a megbánása, akik tudták, hogy meghalnak. Azt kívánták, bárcsak boldogabbak lettek volna. Oly gyakran ragadunk bele abba az illúzióba, hogyvan valami, ami elérhetetlen számunkra, ami boldogságot hozna nekünk: jobb családi helyzet, jobb anyagi helyzet vagy a kihívó tárgyalás vége. Minél idősebbek leszünk, annál inkább visszatekintünk, és rájövünk, hogy a külső körülmények nem igazán számítanak, vagy nem határozzák meg a boldogságunkat.
számítunk. Mi határozzuk meg a boldogságunkat. Végső soron te és én vagyunk a felelősek a saját boldogságunkért. …Néha az életben annyira a célvonalra összpontosítunk, hogy nem találunk örömet az utazásban …
nem tűnik ostobaságnak elrontani az édes és örömteli élményeket, mert állandóan arra számítunk, hogy mikor ér véget?
…nem szabad várnunk,hogy boldogok legyünk, amíg el nem érünk egy jövőbeli pontot, csak hogy felfedezzük, hogy a boldogság már elérhető volt—mindig! Az élet nemazt jelentette,hogy csak utólag értékelik.
nem számít a körülményeink, nem számít a kihívásaink vagy a megpróbáltatásaink,minden nap van valami, amit átölelhetünk és becsben tarthatunk. Minden nap van valami, ami hálát és örömöt hozhat, ha csak látni és értékelni fogjuk…
nem jobb látni a szemünkkel és a szívünkkel még azokat a kis dolgokat is, amelyekért hálásak lehetünk, ahelyett, hogy felnagyítanánk a negatívot jelenlegi állapotunkban? Határozzuk el, hogy boldogok leszünk, függetlenül a körülményeinktől…
•határozzuk el, hogy több időt töltünk azokkal, akiket szeretünk.
•Határozd el, hogy komolyabban törekedsz arra, hogy olyan emberré válj, amilyennek Isten akarja.
•Határozd el, hogy megtalálod a boldogságot, függetlenül a körülményeinktől. (részlet vége)
tökéletes Tanács most! Szép hétvégét.
~Amy Rees Anderson (a könyv szerzője: “milyen félelmetes néz ki: hogyan lehet Excel az üzleti életben & élet” )
